Életkép...

A bicikli meglepően gyorsan gurult a gödrös úton, ide oda hintáztatva a rajta utazót. Annyi, de annyi minden kavargott a fejében... Hirtelen összeszorult a torka, kapkodta volna a levegőt, sajnos egyszerűen nem ment, mintha a légzőközpontja bénult volna le hirtelen,  úgy érezte azonnal megfullad, soha eddigi élete során, még hasonlót nem érzett. Az egész mindössze a pár pillanatig tarthatott, de a nő nagyon megijedt, fogadkozott magában, hogy soha ilyet nem szeretne többé érezni...

 A bicikli ebből mit sem sejtve gurult tovább az úton, a vélt vagy valós veszély elmúltával a lány is megnyugodott, a gyengéden szemerkélő eső simogatta az arcát, s talán a lelkét is kicsit. A lelkét, ami nagyon-nagyon fájt, olyan soha múlni nem akaró tompa, mély fájdalommal, ahogy olyan dolgok után fáj az ember lelke, ami tőle független, mégis újra és újra megtörténik vele, újra és újra ugyanannyira fáj... Olyan fájdalom ez, amire nincs  más gyógyír, csak a szeretet. Egyszerűen nem tudta magában hová rakni a lekezelő viselkedést, az ordibálást, ami újra és újra megtörténik vele, és ő újra és újra ezer és egy indokot talál arra, hogy megbocsásson, mert soha nem elég erős ahhoz, hogy csak előre nézzen és ne hátra, mert a jövője előre van, s a múlt, ahová minduntalan visszakérezkedik nem tartogat másat csak keserűséget, megaláztatást, fájdalmat, rossz érzéseket. Ezek okozzák a pár perce még a torkát szorongató fullasztó érzést, ami annyira megrémítette... Hogy tudna szabadulni, még nem látta tisztán, csak azt, hogy szabadulnia kell, egyszerűen muszáj! Az eső szomorúan szemerkélt, a bicikli pedig vígan gurult tovább, mintha ezzel akarná vigasztalni a rajta utazót...

Keszekusza...

Túlságosan rég nem írtam semmit, pedig a fejemben , a gondolataim között állandóan itt zakatol, hogy ezt is le kellene írnom, s ezt is. Előreláthatólag pont emiatt ez a bejegyzés zűrzavarosra fog sikeredni :) :) :)

Hol is kezdjem? Temérdek dolog történt velünk tavaly augusztus óta, amikor is az utolsó bejegyzésem született... Persze mindent leírni teljes képtelenség lenne, s nem is áll szándékomban, hogy ilyesmivel untassalak, kedves Olvasó. 


Innen kivettem egy részt, mert megígértem valakinek...


Volt már valakinek közületek 2 otthona? Huhh, mert nekünk most lassan egy éve kettő van, s a kettő között futkosunk, próbálok háztartást vezetni, de annyira elszívja az energiámat, hogy azt el sem tudom mondani, másrészt persze nem panasz, mert örömmel és megelégedettséggel tölt el a tudat, szeretem, imádom mindkettőt, csak magammal vagyok elégedetlen, hogy a fenébe nincs 4 kezem, s miért nem tudok egy időben két helyen lenni??? A férjem szerint rigolyás vagyok és rendmániás, lehet van benne valami....

Napok óta, nem, nem is napok inkább hetek óta nem igazán vagyok elememben munka terén, a mézeskalácsok nem haladnak, a varrással sem igazán jutok egyről a kettőre, remélem aztán magamhoz jövök, s belevetem magam a kézműveskedésbe, mert igazán az tud kikapcsolni, megnyugtatni. Megnyugtatni egy-egy olyan dolog után, hogy a boltba napi szinten becsapnak, vagy be akarnak csapni, véletlen? szándékos? nem tudom... De engem ezek a dolgok nagyon-nagyon zavarnak, s néha már azt hiszem, hogy csak per hecc csinálják... Idegesítőnek találom, hogy az általunk 3,5 hónapig foglalkoztatott mesterember szép ügyesen átver, s aztán emeli kalapját, meglép... Még sorolhatnám a dolgokat, aztán erről a "mesteremberes" dologról írok később. 

Ma segítettem valakinek, igazából minden nap segítek, de ma talán még többet, mint egyébként. Jó érzés volt gyermeki örömet okozni, szerintem ezt be kell vezessem, mert hálás feladat volt, s mindenkinek ajánlom figyelmébe, tegyetek jót egy szegénnyel, legalább egy héten egyszer, bőségesen megtérül, s ha nem hát az sem baj! 

Január-február hol a nyár? Nyarat szeretnék mielőbb, mert már nagyon elegem van a zimankós időjárásból, s legfőképpen a csúszós utakból, elfagyott vízvezetékekből! Legyen mindenkinek kellemes, munkás-pihengetős  hete!