Szakadó esőben sétált a nő, a falu végén, a régi kolhoziroda emeletén lévő postahivatal felé. Az odavezető úton szembesült, szinte mellbe vágta a múlt, a gyermekkora színterére érkezett...
Könnyáztatta szemét lezárva törtek elő az emlékek, a kicsiny kolhozház, a palakerítés, az eperfa alatt álló piros pöttyös ruhás, sárga gumicsizmás kislány, a kerekes kút, a házuk előtt álló öreg víztorony, a domb a házuk előtt, amelyen állva seprűnyél mikrofonban annak idején hangosan énekelt... Mára semmi sem maradt ezekből a dolgokból, mindez csak az emlékeiben él. Nem tudatosan jött erre a helyre, ugye csak a posta, az ügyintézés hajtotta, szinte tébolyultan, mert az élete függött most ezektől a dolgoktól. Mélyeket lélegzett a friss esőszagú levegőből, megdöbbenve vette észre, hogy az utat két oldalról szegélyező, egykor kicsiny fenyők mára bizony sudár öreg fenyőóriásokká nőttek. A fenyőkre nézve újból könny futotta el a szemét, Istenem, fenyők...Annak idején ki gondolta volna, hogy a fenyők hazájában találja meg a másik felét, a társát, a párját, a kedvesét...Ki gondolta volna 30-32 évvel ezelőtt, hogy a fenyők egyszer fontos szerepet töltenek majd be az életében....
Szétnézett a gazos területen, ahol egykor a házuk állt, ma semmi nincs a helyén, kivéve az alma és az eperfát. Szemeiből ömlött a könny, szerencsére esett és így senki sem láthatta. Az emlékek őrült erővel törtek rá, zokogva sietett hazafelé, végig a falun. Haza, de hol van az a haza?
