A híd

Kálváriánk nem ma, nem is tegnap, hanem még tavasszal kezdődött. Az egész azzal, egész pontosan, hogy házat vásároltunk egy közös híddal... Egy szép napon a szomszéd anyukámnak, aki épp hozzánk igyekezett, félvárról odavetette: "Maguk ezen a hídon nem fognak járni, mert én ezt felújítom!" Nem figyeltünk erre különösebben oda. Nem sok idő elteltével előálltak, hogy ők a hidat felújítják, s mi pedig építsünk magunknak egy másikat, mert hogy szégyen ez, hogy közös hídon járjunk! Kezdődtek a viták, sértegetések, egy szép nap reggelén felállított a szomszéd, hogy ha gondoljuk, parkoljuk le a kocsikat a kapuban, mert 2 napszámos álldogál a kapuban, s ők bontják a hidat (a közös hidat), oldjuk meg a parkolást, ahogy lehet. Feldúlva felmentem a községházára, ők is jöttek, ott újabb sértegetések, vita, veszekedés, nem részletezem... Ott azt a választ kaptam a jegyzőnktől, hogy ha nincs pénzünk hidat építeni magunknak, akkor vagy építsünk egy ideigleneset, amit használhatunk, amíg gyűjtünk egy véglegesre, vagy kérjük meg a szomszédot (természetesen a másik szomszédot), hogy az autókat parkoljuk az ő udvarukon! S hogy nem lehet megszabni a másiknak, hogy a saját térfelén mit épít, nos ezzel a kijelentéssel tökéletesen egyetértettem! Kértük közösen, jöjjön ki a földmérő, s mérje fel a területet, ki is jött, nem volt gond, fel is mérte minden oldalról, akkor úgy tűnt ez mindenkinek megfelel. Az arányok elosztását nem részletezem, a videón tisztán kivehető! S hogy mindez nem csak üres szócséplés, a lenti videók bizonyítják, szerencsére mindent felvettünk, milyen jól tettük! Régóta tudjuk, hogy a vitás helyzeteket érdemes videóra venni, később bizonyítékként jó szolgálatot tehetnek! Megegyeztünk, hogy az idei év folyamán mi is, ők is elkészítjük a HIDAT! Külön-külön mindenki a saját térfelén. Eltelt 3 hónap, egy szép nap újra jön a szomszéd, hogy mi az ígértük, hogy májusban hidat építünk(megjegyzem erről nem volt szó), s hogy mi nem tartottuk be a szavunkat, addig-addig, hogy mi másnap nekiálltunk, s megcsináltattuk azt a nyavalyás hidat, hogy legyen végre békesség! 

Természetesen a közös híd ránk eső részét nem bontottuk el, hiszen ha ezt tesszük, nekik mindössze 60-70 cm marad, amin nem tudnak kocsival kijárni. Nem nyújtom tovább a történetet, a szomszéddal a rossz viszony megmaradt azóta is, múlt hét pénteken arra jövök haza egy fárasztó nap után, hogy a közös hídnak nyoma sincs, ők önkényesen, a mi megkérdezésünk nélkül elbontották. Megbeszélték magukkal, hogy minket mennyi anyag illet belőle, pár követ elénk dobtak, az összetört gyűrű a mienk, a használhatót felvontatták az udvarra... A polgármester kijött szombat délelőtt, ígéretet tett, hogy hétfőn jönnek, s újra mérik a területet, ma szerda este van, azóta sem jöttek... Igaz, megkérte a szomszédot, hogy ne folytassák a híd építését, de ez minket csak részben vigasztal! Bennem felmerül a kérdés, ha önkényesen elbonthatta a mi részünket, mi rá a garancia, hogy legközelebb nem-e arra jövünk haza, hogy elbontja a kerítésünket, vagy a házunk sarkát??? Legkönnyebb az lenne, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, de a golyó már ki van lőve...

Elkeserítőnek tartom, hogy a 21. században ilyen megtörténhet! Gyakorlatilag az arcunkba nevetve azt tesznek amit akarnak, rájuk nem vonatkozik semmilyen szabály, sajnos ezt mi nem tudjuk tolerálni! Tudom, sokan nem értik, elítélnek érte, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot! Nekik azt kívánom, hogy csak egyszer lehessenek kicsi legyecskék, hogy egy-egy mocskolódást végighallgathassanak azokból, amit nekünk kell eltűrnünk, lassan napi szinten! A konklúzióm az, hogy mindenki maradjon a "saját társadalmi közegében", ha értik mire gondolok, mert ha a "sz...t feltesszük a polcra, az attól még "sz...r" marad bárhogy is igyekszik lekvárnak tűnni!

A kupak

Volt egyszer egy pillepalack, széles nyakú, olyan típus, amit általában kedvelnek az emberek. Valamikor régebb valamilyen üdítőital volt benne. Sok társával együtt álldogált egy kamra polcán. A különbség mindössze annyi volt, hogy mindegyik pillepalacknak volt "sapkája" azaz kupakja, csak neki nem. A gazdasszonya azonban csak nem dobta ki, hanem várta az alkalmas pillanatot, hogy hátha kerül egy széles kupak, s akkor majd használatba kerül ez a palack is. Telt múlt az idő, a kis palack olykor feledésbe merülve, türelmesen álldogált a kamrapolcon, s várakozott. A gazdasszonya minden egyes alkalommal, amikor bement a kamrába, ránézett, a tenger sok teendője közepette, s arra gondolt, kell szerezzen egy kupakot. 

Egy verőfényes szép napon a gazdasszony a városháza felé igyekezett, nagyon-nagyon sietett, pár perce volt csupán, hogy odaérjen késés nélkül. Ahogy befordult a sarkon, az épület ablakpárkányai épp szemmagasságban voltak. Gondolatai ezer felé csapongtak. Ahogy épp az előtte álló teendőjére koncentrált, egyszer csak megpillantott az ablakpárkányon egy széles kupakot. Szinte megállás nélkül felnyúlt érte és táskája zsebébe süllyesztette, nagyon-nagyon megörült neki. Azonnal az jutott eszébe, hogy lám, csak igaz, a vonzás törvénye milyen szépen, egyszerűen működik az életünkben... Kupakot kértél a palackodnak, s íme itt a kupak!

Az élet kereke

Elég fura, érthetetlen lett számomra a mai világ... Azokat az embereket, akik a legfontosabb szerepet töltik be az életünkben néha kívülállóként, idegenként szemléljük, nem értjük. Nehezen bírom feldolgozni, ha valakinek például megteszek valamit és nem köszöni meg, nem hálálkodásra gondolok, sima köszönöm is elég. Ez lenne a természetes. Nehezen dolgozom fel, ha megkérdezem valakitől hogy vagy, hogy van a családod, ő válaszol, de nem kérdezi meg, hogy mi hogy vagyunk. Tudom, butaság, az én butaságom, de napokig rágódom az ilyen dolgokon. Lelkileg meg kell érni, hogy fájjanak ezek a dolgok, meg kell tapasztalni az élet mostohább felét, anélkül nem érezzük, nem érzi mindenki, valakinek ez így természetes, nekem nagyon fájnak. Fáj, ha sokáig nem néz feléd egy-egy kedves ismerős, fáj ha nincs rá két perce, hogy beugorjon hozzád, ugye mindig időhiány a kifogás... Valójában nem az idő hiányzik, hanem az érdeklődés... Az érdeklődés, mert elvitte egy más, egy jobb irányba az élet, nem emlékszik, hogy nem volt még az olyan rég, amikor minden másként volt... Az emberek túl gyorsan felejtenek, ők azok, akik még nem tapasztalták meg az élet árnyékosabb oldalát. Mert az árnyékosabb oldalon válunk türelmesebbé, érdeklődőbbé, érünk meg dolgokra, értünk meg másokat, tanulunk meg örülni apróságoknak. Amikor majd újra az élet napos felére fordul a sorsunk kereke mi ekkor már bölcsebbek és lelkileg borzasztóan érzékenyek vagyunk az ilyen dolgokra, de mindent egybevetve erősebbek is, mint mindig az élet napos felét élvező, érzéketlen embertársaink. Hiszen akire mindig süt a nap, az nem tudja milyen fázni, s közben érzéketlenné válik mások iránt...

Veszélyes kanyar

Nagyon veszélyes útszakaszon jár az, aki a Beregszász-Csap útvonalon haladva kicsiny falunk, Bótrágy község határába érkezik, Kaszony felől. Ahogy érkezünk be a falu legelején egy egyébként is nagyon éles kanyar van, ahol normális keretek között is nagyon oda kell figyelni. Zökkenőmentesen teljesen elképzelhetetlen "bevenni" a kanyart, hiszen akkora kátyú tátong a Kaszony felől érkezők oldalán, hogy saját tapasztalatból mondom, alacsony kocsival effektíve  nem lehet átkelni rajta. De, mivel ez a kátyú olyan szerencsétlen helyen van, amely épp a kanyar éle, így ha esetleg ki szeretném kerülni, ami megjegyzem borzasztóan balesetveszélyes, ha szembe jön velem egy jármű azonnal frontálisan ütközünk. Az már csak az Í-re a pont, hogy akkora a gaz az úttest mindkét oldalán, hogy kisebb dzsungelnek is beillene, a giz-gaz kihajlik az úttestre, szóval a helyzet egy tragikomédia! Naponta elhaladok ezen az útszakaszon, van úgy, hogy sikerül szerencsésen kikerülnöm, de ha beletottyanok a térdig érő gödörbe mindenkit szidok, aki épp szóba jöhet:(( Valójában már az a képtelen ötlet is eszembe jutott, hogy a közútkezelő esetleg egy gumiszervizt, vagy egy alkatrész boltot üzemeltet :)) Viccet félretéve, tudom jól, hogy mindig a pénz a kifogás, de ha valaki balesetet szenved, akkor kire kell újjal mutogatni? Ezek a gondolatok a múlt héten történt 2 halálos biciklis gázolás kapcsán jutottak eszembe...

Nektarinszüret /fotóalbum/

 2 évvel ezelőtt, amikor kicsiny, mindössze 40 fából álló gyümölcsösünket telepítettük, a körülöttünk élők mindnyájan szkeptikusan viszonyultak az általunk ültetett 2 nektarinfához. Mondván, hogy itt felénk ez úgysem terem meg, mert nem olyan a talaj minősége, hogy teremhessen, sőt, be sem fogan, hanem tönkremegy. Meghallgattuk, de kedvünket nem szegte a dolog, csak elültettük a csemetéket, melyek első éven nem, de idén viszont tavasszal azzal örvendeztettek meg bennünket, hogy temérdek barack ült az ágak között. Szó szerint rengeteg. Viszont az időjárás nem igen kedvezett a gyümölcsfáknak idén, mivel a tavasz sokat váratott magára, sokáig fagyok voltak, és egy nagy jégesőt is kaptunk, ami bizony sok sok barackot levert a fáról. De még így is sikerült szüretelnünk a finom lédús, teljesen bio gyümölcsből, igaz nem sokat, úgy 2 kilónyit.

Fán mosolygó gyümölcsök

Ennyi lett összesen, de nekünk nagy öröm

Önellátóságunk

valamint önálló gazdasszonyéletem első kakasvágására került sor a mai nap folyamán :)) Teljesen őszintén, s minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy csodálatos kakasokat, tyúkokat sikerült kinevelnünk idén, s mivel kicsiny állományunkban 5 darab egyenként 5-6 kilós kakas volt, már értelmetlenné vált a tartásuk, így közös döntés alapján édesanyácskámat meginvitáltuk egy jó kis kakastorra, párom azon szigorú utasítása mellett, miszerint jól tanuljam ki a kakaskaszabolás mesterségét, mert a következő menetet már mi ketten kell végezzük :))

No, hát felvirradt a kakasok életének utolsó napja, s nem kis munka árán ügyesen most már a hűtőládánkban pihennek. Hogy is fogalmazzak, kissé szkeptikus vagyok, még nem tudom, hogyan fogom legyűrni a torkomon a kakashusit, ha nem akarok vegetáriánus lenni, ügyesen meg kell barátkozzak a saját magunk által kinevelt állatok vágásának gondolatával. Nem egyszerű, mi tagadás....

Elméletileg ma átestem a tűzkeresztségen, aztán lássuk, hogy fogom tudni kamatoztatni a ma tanultakat, egyenlőre a rosszullét kerülget, ha a nyúlvágásra gondolok, pedig eléggé sokszor kerül napirendre mostanában a téma, háááát, nem tudom...

Itt már szépen megpucolva sorakoznak a kakasok, sajnos csak ezt az egy képet készítettem...

Gondolataim + óriáskerék

Az jutott eszembe, hogy te jó ég, milyen emberi kapcsolat az, amiben csak te kell meghallgasd a másik gondját-baját, örömét, ami veled történik afelől nincs érdeklődés szó szerint és túlzás nélkül semmi, szóval egyszerűen nem foglalkoznak veled, de amikor nagy ritkán találkozás van, akkor viszont nagyon jó képet kell vágni a dologhoz, együtt örülni a másikkal, te mindezt megteszed, de még ekkor, a személyes találkozás alkalmával sem kérdezik meg tőled, hogy mi a helyzet veled.... Nem tudom, az ilyen kapcsolatot hová rakni sem az agyamban, sem a lelkemben, de főleg a lelkemben nem sikerül, sajnos létezik ilyen és nagyon-nagyon romboló hatással van saját magamra. Na, mindegy, ez csak úgy eszembe jutott...

Ebbe a kerékbe ültem tegnap

Tegnap viszont egy nagyon jó nap volt, azaz a nap önmagában feszült és stresszes, de megszépítette az, hogy a végén egyedül lehettem önmagammal, felülve egy hatalmas, kissé mállott festékű, jobb napokat is látott, gyermekkoromban soha ki nem próbált óriáskerék egyik szelíden ringatózó fülkéjébe, pedig akkora tériszonyom van, hogy hihetetlen, de kényszerítettem magamat, hogy a magasból, főként amikor már lefelé ereszkedett, szétnézzek a meseszép tájon és elmerengjek a dolgokon, találkozzak önmagammal. Jót tett és nagyon jól esett! a fáradságom elröppent, frissen autókáztam hazafelé, útközben egy kiló finom lédús barackot rágcsálva. 

Az egyik ilyen kék fülkében, jaj de jó volt :))