Saját fotó
Bótrágy, Kárpátalja, Ukraine
Élni és élni hagyni....

2013. január 11., péntek

A magyar hősök emlékére...



don.jpgVolt egyszer egy leány, aki minden nap ünneplőben járt. Mert minden nap várta a kedvesét, aki három faluval odébb lakott, s minden mégis minden nap átgyalogolt hozzá. Hol szalagot hozott neki, hol mézeskalács-szívet, hol csak egy szál mezei virágot. De annál szebb szalag, annál finomabb mézeskalács, annál illatosabb csokor a világon nem volt. Aztán egy nap a fiú is ünneplőben jött, s megkérte a leány kezét. Egybe is keltek még az ősszel – s annál napsugarasabb ősz még soha nem volt Ladányban.
Hamarosan jött az első gyerek – ráadásul egyből fiú! Az apja után Rudolfnak keresztelték. Aztán érkezett a második is, s ez meg – ahogyan lennie kell – gyönyörű kislánynak született.
Aztán a világnak egyszer csak vége lett. Egy kis boríték vetett neki véget, amiben egy behívó lapult. Ősz volt ekkor is – 1914 sáros, esős, zokogó ősze. Rudi pedig ment, ahogyan ezer esztendeje mindig mennek a férfiak, ha szólítja őket a haza – az asszony pedig sírt, ahogyan ezer esztendeje mindig sírnak az asszonyok. Készült róla szép, daliás bevonulási fotó is. Azt a képet aztán felakasztották a kis vályogházban – ahogyan sok százezer kis kunyhóban sok százezer daliás fotót. Ükapám arról a fényképről mosolygott utoljára ükanyámra...
Levél az első év után nem érkezett a frontról, de az asszony biztos volt benne, hogy Rudi életben van. A háború négy lidércnyomásos esztendő után véget ért, s a kivérzett, darabokra szaggatott országba megindultak haza a hadifoglyok. Jöttek, '18-ban, '19-ben, '20-ban, '21-ben, még' 22-ben is.
Volt egyszer egy asszony, aki minden nap ünneplőben járt. Mert Rudi minden nap hazaérkezhet, nem láthatja viszont annyi év után rongyosan, megviselten. Mert olyan nincs, hogy nem jön. Akit ennyire várnak, annak haza kell jönnie! De ükapám nem jött. Se '18-ban, se'19-ben, se '20-ban. Soha többé. Ükanyám lassan beletörődött a megváltoztathatatlanba. Levetette az ünneplőt, mert élni, túlélni kellett – s azt csak gyűrött szoknyával, foltos kötényben lehet. És sikerült. Napszámba járt, cselédnek szegődött, vizet hordott a tekinteteséknek. Valahogy minden nap került kenyér az asztalra, valahogy sikerült minden télen felöltöztetni a gyerekeket. Ükanyám hamar megőszült, s a ráncok is mélyebben barázdálták az arcát, mint a korabeli asszonyoknak. De ez nem volt fontos. Nem akart már tetszeni senkinek. Soha többé férfival nem volt dolga. Csak néha ölelte magához azt a fotót, csak néha sírdogált éjjel, titokban, mikor dédanyám és a bátyja már aludtak.
Aztán megint jött egy címeres boríték. Megint behívó volt benne. Megint ősz volt – a '41-es. És megint Jónás Rudolfnak címezték. És ifjabb Jónás Rudolf is ment, róla is készült egyenruhás fénykép, mielőtt elvitte a vonat keletre. Ükanyám imádkozott minden éjjel. És sírt, és ölelte most a már a másik fotót is. Karády pedig búgott a rádióban: valahol Oroszországban... Az nem lehet, hogy az apja után a kis Rudi is! Az nem lehet, hogy a férje után a fia is! De lehetett...
Ma sem tudom, golyó végzett vele, srapnel – vagy egyszerűen csak a tél. Nem tudom, a fronton lőtték le, visszavonulás közben fagyott halálra –talán valahol Szibériában végzett vele az éhezés, a tífusz, vagy egy szadista NKVD-s. Csak azt tudom, hogy ükanyám két férfit szeretett egész életében – és mindkettőt elveszítette. Még egy gyertyát se gyújthatott a sírjuknál soha. Csak annál a két fényképnél – minden ősszel.
Drága Ükmama! Köszönöm Neked, hogy egyes egyedül felnevelted a dédit! Köszönöm, hogy volt elég könnyed elsiratni a szerelmedet és a fiadat is! Köszönöm, hogy a pokoljárás után még maradt szereteted és mosolyod a nagyinak, még édesanyámnak is!
Nektek pedig idősb. és ifj. Jónás Rudolf magyar királyi honvéd közlegények: köszönöm, hogy éltetek – és meghaltatok a Hazáért. Azért a Hazáért, amitől egy kis vályog viskón kívül nem kaptatok semmit. De mégis a leggazdagabb örökséget hagytátok rám: hogy nekem is van hazám, és, ha egy őszön engem is szólítani fog, tudom, ott lesztek majd velem és fogjátok a kezem. 
Balogh Gábor

Forrás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Légy kedves és csak a tárgyhoz szólj hozzá! Köszönöm...