Saját fotó
Bótrágy, Kárpátalja, Ukraine
Élni és élni hagyni....

2017. szeptember 4., hétfő

Életkép...



A bicikli meglepően gyorsan gurult a gödrös úton, ide oda hintáztatva a rajta utazót. Annyi, de annyi minden kavargott a fejében... Hirtelen összeszorult a torka, kapkodta volna a levegőt, sajnos egyszerűen nem ment, mintha a légzőközpontja bénult volna le hirtelen,  úgy érezte azonnal megfullad, soha eddigi élete során, még hasonlót nem érzett. Az egész mindössze a pár pillanatig tarthatott, de a nő nagyon megijedt, fogadkozott magában, hogy soha ilyet nem szeretne többé érezni...

 A bicikli ebből mit sem sejtve gurult tovább az úton, a vélt vagy valós veszély elmúltával a lány is megnyugodott, a gyengéden szemerkélő eső simogatta az arcát, s talán a lelkét is kicsit. A lelkét, ami nagyon-nagyon fájt, olyan soha múlni nem akaró tompa, mély fájdalommal, ahogy olyan dolgok után fáj az ember lelke, ami tőle független, mégis újra és újra megtörténik vele, újra és újra ugyanannyira fáj... Olyan fájdalom ez, amire nincs  más gyógyír, csak a szeretet. Egyszerűen nem tudta magában hová rakni a lekezelő viselkedést, az ordibálást, ami újra és újra megtörténik vele, és ő újra és újra ezer és egy indokot talál arra, hogy megbocsásson, mert soha nem elég erős ahhoz, hogy csak előre nézzen és ne hátra, mert a jövője előre van, s a múlt, ahová minduntalan visszakérezkedik nem tartogat másat csak keserűséget, megaláztatást, fájdalmat, rossz érzéseket. Ezek okozzák a pár perce még a torkát szorongató fullasztó érzést, ami annyira megrémítette... Hogy tudna szabadulni, még nem látta tisztán, csak azt, hogy szabadulnia kell, egyszerűen muszáj! Az eső szomorúan szemerkélt, a bicikli pedig vígan gurult tovább, mintha ezzel akarná vigasztalni a rajta utazót...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Légy kedves és csak a tárgyhoz szólj hozzá! Köszönöm...