Kárpátaljáról egy felvidéki magyar tollából

Beregszász macskaköveit taposva, mállásában is büszke és egykor szebb napokat látott épületein álmélkodva az élő múlttal találkozik az ember. Ukrajna gazdagsága ezeknek a városoknak, falvaknak az arculatán, a küllemén, a tisztaságán nem látszik meg. Fordítva: az ember felháborodik a tespedtség, az elhanyagoltság, köztéri szemétdombok, a kötésig érő gyom „honfoglalása" láttán. Ez főleg az országhatáron és a városok kültelkein – sokszor a belvárosban is – tetten érhető. Közmunkást nem látni az utcákon, igaz, kéregető koldust sem. De Beregszász belvárosa maga az élő múlt a szocreállal összeházasítva - mindkettő kimúlásával. A valamikori törvényszéki palotában a II. Rákóczi Ferenc Tanárképző Főiskola magyar pénzből öltözködik. De ez is úgy történik, hogy előbb van meg a cipő, mint a felöltő. A renovált épület tetejére már/még nem telt a támogatásból. Belülről már lakható, a funkcióját betöltő épület kívülről elég siralmas látvány a belváros közepén. Szomszédságában a lepusztult szocreál kultúrház borzalmas, táj-, város- és emberidegen.
A beregszászi Beregvidéki Múzeum igazgatója Sepa János az élő lelkiismeret és élő történelem. Szülőföldje szeretetének bizonyítéka, hogy mindent összegyűjtött a város és környéke életével kapcsolatban. Talán hetekig beszélne folyamatosan, ha a látogató képes lenne a töménytelen információt befogadni és nem jelezné szellemi fáradságát a megszállott ember felé. Félelmetes anyagot gyűjtött össze mementóként a jelennek és az utókornak. Aki ezt a múzeumot nem látja, aki nem hallja Sepa János történeteit Fedák Sáriról, tűzvészről, örömről, harcokról, a vezérlő Fejedelemről, a múltról, a történelemről, nem tud semmit a kárpátaljai magyarság életéről. Élmény és katarzis együtt van a szűk folyosón, ahol képek rengetege, a múlt tanúi vonulnak fel a látogató előtt. Maga a múzeum és igazgatója csoda, de a legnagyobb csoda a gazdag gyűjtemény fenntartása, a múzeum működtetése. Erre csak a tájhaza mérhetetlen szeretete és a makacs kitartás képes, ami hittel párosulva a jószándékú megszállottságot idézi.
A sík tájat uraló felújított munkácsi vár turulostól, ukrán lobogóstul valami kényszerházasság képzetét kelti az emberben. Nincs bennem megrendülés, pedig nagyon akarom. Zrínyi Ilona szomorú szép szobra az ifjú fejedelemmel kelt bennem némi megrezdülést. De miért nem ez a kép fogad a belső udvaron, miért van a kápolna mellett majdnem szégyenkezve elrejtve? A tágas belső udvaron talán – isten bocsássa meg nekem – nem neki kellene fogadnia az érkezőket? A hős asszonynak, a példaképnek?! Vagy örüljünk, hogy egyáltalán megvan valahol a szobra, mint Kossuthnak Rozsnyón? Nem tudom, egészséges-e ez a kompromisszum! Mert a mai hatvanasok korosztálya még tudja, Munkács várához ki köthető. De Felejtés úr hatalmas, munkája következtében Zrínyi Ilona csak epizódszerepelője lesz a 17. századi munkácsi történelemnek? S maradnak a felújított falak, az árkádos kerengő, a két emlékszoba, a félreeső helyen álló fenséges szobor háttal a szeretett tájnak, s a többit elvégzi a könyörtelen Idő. Talán igen, bekövetkezik a felejtés. Talán nem, ha erős lesz a megmaradás akarata, ha minden talpalatnyi történelemért kiáll a hazai magyarság, ha megíródnak azok a munkák, melyek segítenek a fejek felemelésében, az emlékek elraktározásában.
Ungvár Kárpátalja legnagyobb városa 110 ezer lakosa közül nyolcezer a magyar. Áll még a zsinagóga hangversenyteremnek álcázva zsidóság nélkül, görögkatolikus templomában futószalagon gördülnek az esküvők, a tatárjást követően épült kővára is fogadja a vendégeket, de nem Bercsényi szavával. A volt szabad királyi város mintha elfeledte volna az őt felelmelő ura nyelvét, kultúráját. A vár kiállítási termeiben csak az tud igazán eligazodni, aki ismeri a cirillikát és érti is az üzenetet. Minden a többséget szolgálja, amelyik 1991 óta naponta alakítja nemzetté válásának történetét. Nincs is ezzel semmi baj, amíg a kisebbség is élvezheti múltjának büszke maradékát a múlandó jelenben.
Kisszelmenc, a széttört falu, a 21. század zsibvásárává alakult. Szégyenletes módon kufárok martaléka lett a település szomorú történelme. A családok udvarába befurakodott a mammon, ahol pénzzé tehető a múlt, ahol ócska bóvlik vására szentségteleníti meg a „kettézárt" 20. századi keserű múlt államhatárhoz vezető 300 méterét. Nem akartam látni a kufárokat, a kettészelt székelykaput kerestem, aminek egyik szárnyát az ukrán oldalon gyalázatos módon elrejti a dudva. De a fénykép mementóként, felkiáltójelként, hagyófaként megörökítette a valóságot. Ez volt a múlt, de ez a jelen is! Itt semmi nem változik, csak Kisszelmencre beköltözött a Pénz, ahol a bóvli az úr! Könny és düh egyszerre jön. De győz a hamis és olcsó áru dömpingje. S régen elfeledve a hermetikusan lezárt határ a szocialista tömb kellős közepén, ahol az elválasztott családok egymásnak csak a határban való énekkel adhatták tudtul a halál bánatát, a születés örömét. 20. századi embertelen emberi történet.
Hasonló, de szebb jelenű a tiszaújlaki turul szobor. Áll, kiemelkedik, a Tisza sem tud vele mit kezdeni, mert azért nem olyan nagy úr ő, hogy elnyelje a szent madarat. Azt még ő sem meri, azt még ő sem tudja. A madár pedig kiterjesztett szárnyakkal csőrében tartja a nemzetet védelmező kardot. Petőfi Tiszája hallgatott, a hatalmas ártér az alkonyat lángjában pihent, a látogató Emesére gondolt.
A csetfalvi református templom a tákosi paticsfalú végtelenül puritán „mezítlábas Notre Dame" ikertestvére. Malomköveken álló, szög nélkül ácsolt szoknyás fatornyuk fióktornyaikkal egypetéjű ikrek, tejtestvérek. Ámde a csoda az 1991-ben épült római katolikus – görög katolikus ökumenikus templom ruszin gondnoka, aki Rákóczi leghűségesebb népéhez méltóan magyarul imádkozott és énekelt az egyetemes istenhez a magyarok megsegítéséért. Ez is kárpátaljai üzenet: az összefogás, a befogadás sürgetése. Mélységes tiszteletet éreztem ez iránt az asszony iránt, akivel a Boldogasszony, anyánkat énekeltem könnyesen, alázatosan, mégis valami felemelő érzéssel. Nagyon jó volt itt magyarnak lenni! A református templomban az építmény, az újkoriban, az összefogás révén felépült ökumenikusban maga az istent szólító ember a bámulatos.
A Latorca völgyében egyszercsak elfogynak a hosszú kilométerek, a merészség együtt vág neki a hágóra vezető útnak a bátorsággal, az ősök iránti kegyelettől vezérelve. A magasban, a Vereckei hágóról széttekintve a táj fenséges, előttünk a Feszty-körkép, hallatszik a tülkök hangja, az irányt meghatározó vezényszó, a jószág bömbölése, jobbról idelátszik a Sámándomb. A lélegzet bennakad, s jön Ady: Verecke híres útján jöttem én...., s jönnek a hazai rímben álmodó látnokok....

 és kiszakad az emberből az élő Ima: Isten, áldd meg a magyart.... S nincs szó, ami leírja, mi zajlik le a zokogó lélek mélyén.
A hágóról, a zarándokhelyről egy 20. századi kegyeleti hely következik: Szolyva – a gulág kapuja, a kárpátaljai magyarság holokausztjának emlékhelye, siratófal, magyar Golgota. A hely az emberiség lelkiismeretének helye kellene legyen, mert ez volt a kezdete a kárpátaljai magyarság tervezett kiirtásának. Az ember libabőrös lesz már az információtól is, hogy a kollektív bűnösséggel vádolt kárpátaljai magyarságból 1944 novemberében a 16-50 éves férfiakat lágerbe terelik a „málenkij robot" „reményében", amiből halál, legfeljebb halált hozó betegség, nagyon ritka esetben évekig tartó rabság után szabadulás következik. A 35 ezer emberből a harmada maradt életben. A fekete márványból készült táblákra több mint 12 ezer nevet véstek. Itt csak a lélekharang és a lelkiismeret szólalhat meg.
Mezővári – Tarpa után Esze Tamás itt is kibontotta a kurucok zászlaját. A református nagyközség a Borzsa és a Tisza összefolyásának ölelésében 1998-ban és 2011-ben is megszenvedte a vizek „szeretetét". 360 családi ház családi ház dőlt akkor össze, falurész semmisült meg. Minden család évszázadokra visszamenőleg tanúja és szenvedője az egyetemes magyar történelem dicső és megszenvedett múltjának, minden családnak megvan a saját Golgotája. Mégis anyanyelvüknek, hitüknek hűséges őrzői ők a keleti vártán.
A térség nem kínál munkalehetőséget, ezért a nagyfalu lakosai nagyon szorgalmas munkával megtermelik mindazt maguknak, amit a termékeny föld kínál nekik. Boltba csak a legszükségesebbeket vásárolják meg. Tiszta, gondozott porták, egymást szerető emberek. Szeretettel adják, amit a természettől ők is kaptak.
Kárpátalja Ukrajna térképen csipetnyi földdarab, de az újkori történelemben több mint féltucatszor cserélt gazdát. Mi e résznek a titka? A gazdag érclelőhelyek, a szinte összefüggő érintetlen erdőrengeteg, a gazdag folyók, a gyakori bánat és ritka öröm színes szőtteseként megszőtt történelem, a sok fajta identitású és kultúrájú nép? Titok. Egy biztos: a perem, ami állandó változásban van, ami emberi sorsokat alakít, formál, megtanít túlélni, bölcsen elviselni, amiben benne van a jövő kivárása. A kárpátaljai magyarság ismeri a túlélés és a megmaradás titkát: tudomásul vesz, nem felejt, túlél, ismeri múltját, alakítani igyekszik jövőjét. Itt még az élő történelem köveit tapossa az idelátogató, a málló vakolatú történelmi épületekre kerekedik el a szeme, felhorgad a veszni hagyott örökségen, nem tapasztalja a természet kiaknázott gazdagságának befektetését. A befektetés nem ide történik. Innen mindig csak vittek: eszmét, aranyat, embert. Az itt maradtak, az „őrzők a strázsán" jutalma saját emberi gazdagságuk felismerése és megtartása. Másra nem számíthatnak. Mi sem, itt Európa szívében. Sorsunk ezért közös sors. Ezért kell a kölcsönös látogatásokkal egymást erősítenünk.

Ádám Zita, Felvidék.ma

Forrás
www.karpatalja.ma