A szovjet idők "kísértete" Bótrágyon

 A szovjet érában jobb sorsra érdemes szülőföldünk több településén is emlékműveket emeltek a "hős" szovjet katonák tiszteletére, akik 1944 "dicső" őszén "felszabadították" a "fasiszta elnyomás alatt sínylődő" Kárpátalját, s ennek eredményeként mi is elindulhattunk a vörös ötágú csillag által beragyogott lenini úton a szögesdrótkerítéssel, műszaki zárral és őrtornyokkal körülkerített kommunista "paradicsom" felé (hiába, no, vigyáztak rá, nehogy kimeneküljünk a bolsevista "édenkertből").

A beregszászi járási Bótrágyon, ezen a mondhatni színmagyar településen máig is egy hatalmas méretű "hősi" emlékmű emelkedik a falu peremén, az immár községházaként működő egykori kolhoziroda előtt. A szovjet katonai szuronyokat stilizáló keretek között három, legalább három-négy méter magas szobor tekint alá a szemlélődőre: egy géppisztolyára támaszkodó, illetve egy szélben lobogó zászlót tartó szovjet katona, valamint egy lángoló kandelábert a magasba emelő nőalak (talán a győzelem istennője?). Én viszont e megalomániás monumentumot nézve csak arra tudok gondolni, mennyi szenvedést hozott Kárpátaljára s kiváltképp az itteni magyarságra a szovjet "felszabadítás". Nemzetrészünk gerincének a megroppantása végett, egy hónappal a Vörös Hadsereg bevonulása után, több tízezer magyar férfit indítottak el a maguk via dolorosáján (a szenvedések útján) "a népek atyja", a "nagy" Sztálin kényszermunkatáborai felé, ahol - illetve már az odaút során - éppen olyan "emberségesen" bántak a foglyokkal, mint az SS-őrök a náci koncentrációs táborok rabjaival. Igaz, a szovjet lágerekben nem épültek gázkamrák, illetve krematóriumok, de a hastífusz, az éhezés, a fagy, valamint a végsőkig kimerítő munka is hatásos emberpusztító eszköznek bizonyult. Bótrágyról is 153 lakost hurcoltal el a Gulágra, akik közül 78-an odavesztek.

A "felszabadulást" követő szocialista társadalmi átalakulás során "a nép ellenségeivé" lettek a földműveléshez értő, dolgos, ezért módossá vált gazdák, a földbirtokosok, valamint a kisebb-nagyobb cégtulajdonosok, akiket magyarán kiraboltak a mezőgazdaságból élők egész rétegét sújtó kollektivizálás, illetve a vállalkozókat kifosztó államosítás során, mert az új rendnek csak gazdaságilag kiszolgáltatott helyzetű, a megélhetés terén teljesen az államtól függő tömegekre volt szüksége.

- Tizenhárom éves voltam, amikor 1944 októberében Bótrágyra is bejöttek az orosz csapatok - emlékezik vissza a nyolcvanéves Marton Dániel. - Többségük - Bátyú felől jövet, Harangláb felé tartva - csak átvonult a falun, s persze, itt is előszeretettel gyűjtögették az órákat, volt olyan katona, aki hat darab karórát fűzött fel a karjára, de az ébresztőórákat sem vetették meg. Ugyanakkor nem értettek hozzájuk, s azt sem tudták, mit csináljanak a lejárt szerkezetekkel (mondanom sem kell: a "hősi" emlékművön ábrázolt szovjet hadfiak karján egyetlen óra sem látható - L. M.).

- 1985-ben azután az akkor Veress Gábor által vezetett beregszászi járási pártbizottság azt indítványozta a bótrágyi Győzelem Kolhoz elnökének, a Cserkaszi megyéből származó Vladiszlav Buzovszkijnak, hogy a nagy honvédő háborúban kivívott győzelem 40. évfordulójára állítsanak fel egy hősi emlékművet a faluban - emlékezik vissza Molnár Balázs akkori tanácselnök. - A három szoboralakot ungvári képzőművészek készítették, a kolhoz munkásai pedig április 10-től május 9-ig éjjel-nappal építették a talapzatot meg a szuronyokat formázó kereteket, hogy a győzelem napjára felavathassuk az emlékművet.

- Annak idején virágágyásokat alakítottak ki a szoborkompozíció körül, amellett fényszórókkal is körülvették, hogy éjjel díszkivilágítást kapjon, s míg tartott a szovjet éra, az iskolásoknak, a kolhozistáknak "kötelezően önkéntes" jelleggel minden évben ki kellett vonulniuk az emlékműhöz, hogy ott ünnepeljék meg a győzelem napját - magyarázza Horváth Árpád, a helyi KMKSZ-alapszervezet elnöke. - A virágágyásoknak meg a projektoroknak viszont már hírük-hamvuk sincs, sőt a '90-es években még az emlékműre szerelt, rézből öntött szovjet szimbólumokat, az ötágú vörös csillagot, a sarlót és a kalapácsot is leszerelték, hogy eladják mint fémhulladékot. Amúgy a helybeli lakosságot nem igazán zavarja a szovjet hősi emlékmű megléte.

Láthatjuk tehát, hogy míg az ukrán soviniszták minden alap nélkül támadják a magyar vonatkozású emlékműveket - lásd az ungvári Petőfi-szobor festékkel való leöntését, vagy éppen a vereckei honfoglalási emlékmű többszöri megrongálását -, addig egy magyar faluban nem kelt politikai indulatokat egy szovjet hősi emlékmű, mely pedig csakugyan fájó emlékeket ébreszthetne bennünk. Csakhát társadalmi-gazdasági krízisek alkalmával a szélsőségesek előszeretettel kovácsolnak politikai tőkét egy gyengébb kisebbség, jelen esetben a kárpátaljai magyarság elleni kirohanásokkal, melyekkel szemben talán csak az anyaországtól számíthatunk védelemre.

Forrás

http://www.karpatalja.ma